RDH Blog - RSS 2.0Az őszi ülésszak beköszöntével a két nagypárt között új versengés indult be, abban a témában, hogy kit tekintsen a közízlés a rendteremtés hazai megtestesítőjének.
Minkét pártelnök parlamenti beszéde arról akart meggyőzni bennünket, hogy az ő pártja a rend pártja, és mindkét párt média gépezete arról győzköd bennünket hónapok óta, hogy az utcán randalírozó aktivisták a másik párt emberei.
Pontosabban a jobb oldali sajtó azzal vádolja a kormányt, hogy a titkosszolgálat beépített provokátorait küldte az utcára, akik időről – időre produkálnak valamilyen közbotrányt annak érdekében, hogy lekössék a közfigyelmet, míg a baloldali elemzők arra utalnak, hogy jobb oldal vezetője tudatosan készítette elő az utcai zavargásokat, megcsinált hozzá mozgalmi alapszervezeteket, amelyeknek ma már nagy-nagy rutinja van a politikai tiltakozás eme meglehetősen vitatható formájában. Az Erzsébet híd első elfoglalása, óta exponenciálisan emelkedik az utcai tiltakozó akciók és azon belül az erőszakos cselekmények száma.
Sajnos eddig folyton azt bizonygatták, hogy ki a nagyobb káosz teremtő, így az egész politikai elit az 50 %-os határ alá esett a népszerűségi mutatók tekintetében, ez az a határ, ami alatt a nyugati demokráciákban a pártok fel szokták tenni a kérdést az ilyen teljesítményt produkáló tagjaiknak, hogy nem kellene-e más pályát választani.
Sajnos nálunk a pártoknak annyira zárt az elit rekruitációs képessége, hogy csak a 20 évvel ezelőtti barátaik felé van annyi bizalmuk, hogy közülük munkatársakat vonjanak be a hatalomgyakorlásba. Így nem a természetes szelekció, nem a képességek versenye tesz valakit vezetővé és politikussá, és a közrend elleni tett nem jelenti senkinek a távozását a közéletből, hazánkban nem létezik akkora korrupció, amely során egy párt megfontolná, hogy kizárja-e soraiból egy-egy eltévelyedett tagját.
A pártokrácia tagjai körül így könnyen elfogyhat a levegő, nem lehet túl felemelő, ma közéleti szerepet vállalni, gyomor kell ahhoz, hogy az őszi ülésszak első napja után valaki kijöjjön a parlamentből és beüljön az autójába. A szakmapolitikák véleményformálói sorra visszavonultak az elefántcsont tornyaikba, alig van pártokon kívüli szakmai vagy civil discurzus, a harmadik szektorka civil oldala kevesebb támogatásból él, mint a BKV adósság állományának az éves kamatterhe.
Minderre azért van szükség, mert 1998-ban bevezették azt az újraelosztási módszert, amely lényege, hogy bárki van kormányon, egymás tudósait, civiljeit, útépítő cégeit mindenképpen előnyben részesítik a megrendelések elosztásánál a függetlenekkel szemben. Ennek az egyenes következménye, hogy a civil társadalmi kontrollok és a szakmai kontroll mechanizmusok megszűnnek, a társadalom immun rendszer nélkül marad, teljesen kiszolgáltatva a demagóg politikusok és a kilátástalanságában utcai tiltakozásokba menekülő mozgalmak összjátékának.
Ezek után azügyben kezdenek el versengeni, hogy ki tudja hitelesen meggyőzni a népet arról, hogy a bliccelést, a notórius TB elkerülést, és egyéb „népi huncutságokat” szabálykövető magatartásformák váltsák fel a jövő héttől kezdve.
Magam is úgy gondolom, hogy a kiszámíthatóság, a szabályok betartása, a közös játékszabályokról való alku a demokrácia alapja. A tömeges szabályszegés hazai folklórja azonban nem az egyén megfontolt cselekvése, egyéni politikai tiltakozási akciója, hanem a vezetőink rendszerválás utáni teljesítménye.
Ebben az országban másfél millió ember tartja el 6-7 millió polgártársát! Nálunk nem a társadalom egyharmada lébecol a munkaerőpiacon kívül, hanem a fele! A nyugati 2/3-os társadalmak középosztálya 100 éve elkezdett olyan emancipációs hadjáratokat, amely során kialakultak a szociális biztonság hétköznapi intézményei, ott 450.000 Ft a minimálbér, és valóban az egyén döntése, hogy miként állítja össze a saját „biztonság portfolióját”.
Ahol a bér tartalmaz jelentős diszkrecionális jövedelem hányadot, ott nem kérdés, hogy megvesszük-e a buszbérletet vagy a buszjegyet, fizetünk-e TB-t, befektetünk-e a tudásunk építésébe, félreteszünk-e a nyugdíjpénztárunkba vagy kötünk-e babakötvényt.
Az ipari jóléti társadalmak gondoskodó intézményrendszere elkezdett lebomlani a centrum országokban 20 évvel ezelőtt, elkezdték az egyénre hárítani ezeket a felelősségeket, ami abban a közegben is egy fájdalmas éltben maradási küzdelem. Az oktatás és a szociális intézményrendszer elkezdte átállítani az emberek hozzáállását erre a logikára. Az állam gyengül, a jövő iránti felelősség egyre fokozódó mértékben az egyén vállán nyugszik. A kultúra ott jól megalapozza és a humánszolgáltató intézmények erősen támogatják, gyakorlati eredményekké, konkrét célokká formálják az öngondoskodás, az önszerveződés, önművelés egyéni stratégiáit. A Liszaboni stratégia arról beszél, hogy a tudástársadalom és az információs társadalom erősítése révén minden EU-s kormány megvalósítja a teljes foglalkoztatottságot.
Ha nálunk sikeres modernizációs 5-6 évet és azután „boldogan amíg meg nem…” jövőképet vizionálunk, látjuk-e hogy mitől dolgoznánk le ezt a kulturális hátrányt? Mitől tanulná meg a hazai humánszolgáltató intézményrendszer a „képessé tevés” mesterségét? Annak ellenére, hogy 30 éve ezzel bombázzák a hazai pedagógus társadalmat, ma már ott tartunk, hogy az általános iskolából kikerülő gyerekek 20-25%-a startból funkcionális analfabéta, nálunk a 35 év alattiak több mint harmada nem kezeli a számítógépet, míg más kelet-európai országokban ez az arány 9 vagy akár 3 %. Nem csak a pedagógusok sara, ez a helyzet. Az a helyzet, hogy a maguk középosztályi eszközeivel tehetetlenek a tömeges és több generációs szegénységgel szemben. A szegénységi kultúra 20 évnyi kilátástalanság után megtelepszik a mindennapi élet számos pontján, a bliccelés a TB fizetés a legtöbb lakos számára nem erkölcsi kérdés, hanem egzisztenciális kihívás. Amikor a politikus „bliccel”, és milliárdos hasznot zsebel be közpénzből, az erkölcsi kategória és nem egzisztenciális kihívás. Ezt nem kellene összetéveszteni!
Nagyon ide illő az az elhíresült képzavar, mely szerint egyes politikusok dakota „döglött lovakon” vezénylik a hazai modernizációt. A hazai politikai elit, függetlenül attól, hogy melyik oldal van hatalmon, sokat beszél a modernizációról, a felzárkózásról, de összességében a leszakadásunkat tudta csak előmozdítani. Annak ellenére, hogy a legtöbb működő tőke bennünket vett célba a térség országai közül, nálunk a legrosszabb a foglalkoztatási struktúra, vészjóslóan romlik az életszínvonal!
Nagyon „aranyos” a politikai elit, hogy az emberekben végbemenő politikai szocializációs változásokról beszél, de ahhoz, hogy ne az ellenkező irányba haladjunk, tetszettek volna nem kiiktatni a civil társadalom új típusú társadalmi mozgalmait, akik a hagyományos mozgalmak struktúra átalakító célkitűzéseihez képest ilyen jellegű tudatformálással foglalkoztak! Tetszettek volna nem polgárháborús tereppé tenni a médiát, vagy más független intézményeket. Tetszenének a fejlesztésekhez közel engedni az egyszerű embereket, rájuk bízni, hogy kitalálják, hogy miként lábalhatnak ki a slamasztikából.
Félő, hogy azért költjük a fejlesztési forrásaink 90%-át aszfaltra és betonra, mert ez a korrupció hagyományos terepe.
Az EU támogatások körüli szakmai vitákban emlegettük, hogy a humán befektetésekre nagyobb hangsúlyt kellene helyezni. Gyakran elhangzott, hogy az ír gazdasági felemelkedést éppen az előzte meg, hogy a támogatások 70%-át erre fordították. Nálunk a 70% a fizikai infrastruktúra fejlesztésére és felújítására elérhető és a maradék 30% nagy részét is átértelmezzük ebbe a tartományba. Szűkebb hazámból két példa, az Észak Alföldi Regionális Operatív Program Humán Infrastuktúra Programjában csak épületekre lehet pályázni. A Mátészalkai Kistérség Fejlesztési Tanácsa, mit csinál a vidékfejlesztési forrásaiból? Fölépít egy iroda épületet! Nincs más ötlete a depressziós térségi jellegéről elhíresült térség polgármestereinek!
Látszik az EU-s források elosztási logikájából látszik a 48 pontban felsorolt célkitűzésekből, látszik a kormányzati és a helyi politikusok szakmai teljesítményeiből, hogy nem áll szándékukban ösztönző, képessé tevő, integráló eszközökkel erősíteni a foglalkoztatási helyzetet. Látszik az ellenzék mély hallgatásából, hogy semmi különbség nem lesz, ha átveszik a hatalmat, ugyan ezen a vakvágányon haladunk tovább!
Márpedig másfél millió ember nem tud eltartani 7 milliót! Ha az életszínvonal egyre csúszik lefelé, az növeli a bliccelők tömegét, sőt ha kemény tél lesz, akkor sokan a fűtésüket sem fogják tudni kifizetni, még a munkaerőpiac szereplői közül sem!
Hiába tesz a politikus elit gesztusokat a televízión keresztül a rendpártságról, a foglalkoztatás növeléséről, a korrupció ellenességről, a fenntartható fejlődésről, „lári-fári…”
Gyurcsány Ferenc tapolcai beszédében a felnőtt Magyarországhoz címzett nagy társadalmi vitái, a nyugdíjrendszerről, az igazságos közteherviselésről, és a hazai iskola és pedagógia megújításáról ugyan akkora kamunak tűnnek, amint amikor Orbán Viktor beszél arról, hogy a bolsevista szervezeti mechanizmusairól elhíresült pártja eztán a részvételi demokrácia őszinte híve lesz és az embereket kérdezi meg arról, hogy mi is a közérdek.
Minkét pártelnök parlamenti beszéde arról akart meggyőzni bennünket, hogy az ő pártja a rend pártja, és mindkét párt média gépezete arról győzköd bennünket hónapok óta, hogy az utcán randalírozó aktivisták a másik párt emberei.
Pontosabban a jobb oldali sajtó azzal vádolja a kormányt, hogy a titkosszolgálat beépített provokátorait küldte az utcára, akik időről – időre produkálnak valamilyen közbotrányt annak érdekében, hogy lekössék a közfigyelmet, míg a baloldali elemzők arra utalnak, hogy jobb oldal vezetője tudatosan készítette elő az utcai zavargásokat, megcsinált hozzá mozgalmi alapszervezeteket, amelyeknek ma már nagy-nagy rutinja van a politikai tiltakozás eme meglehetősen vitatható formájában. Az Erzsébet híd első elfoglalása, óta exponenciálisan emelkedik az utcai tiltakozó akciók és azon belül az erőszakos cselekmények száma.
Sajnos eddig folyton azt bizonygatták, hogy ki a nagyobb káosz teremtő, így az egész politikai elit az 50 %-os határ alá esett a népszerűségi mutatók tekintetében, ez az a határ, ami alatt a nyugati demokráciákban a pártok fel szokták tenni a kérdést az ilyen teljesítményt produkáló tagjaiknak, hogy nem kellene-e más pályát választani. Sajnos nálunk a pártoknak annyira zárt az elit rekruitációs képessége, hogy csak a 20 évvel ezelőtti barátaik felé van annyi bizalmuk, hogy közülük munkatársakat vonjanak be a hatalomgyakorlásba. Így nem a természetes szelekció, nem a képességek versenye tesz valakit vezetővé és politikussá, és a közrend elleni tett nem jelenti senkinek a távozását a közéletből, hazánkban nem létezik akkora korrupció, amely során egy párt megfontolná, hogy kizárja-e soraiból egy-egy eltévelyedett tagját.
A pártokrácia tagjai körül így könnyen elfogyhat a levegő, nem lehet túl felemelő, ma közéleti szerepet vállalni, gyomor kell ahhoz, hogy az őszi ülésszak első napja után valaki kijöjjön a parlamentből és beüljön az autójába. A szakmapolitikák véleményformálói sorra visszavonultak az elefántcsont tornyaikba, alig van pártokon kívüli szakmai vagy civil discurzus, a harmadik szektorka civil oldala kevesebb támogatásból él, mint a BKV adósság állományának az éves kamatterhe.
Minderre azért van szükség, mert 1998-ban bevezették azt az újraelosztási módszert, amely lényege, hogy bárki van kormányon, egymás tudósait, civiljeit, útépítő cégeit mindenképpen előnyben részesítik a megrendelések elosztásánál a függetlenekkel szemben. Ennek az egyenes következménye, hogy a civil társadalmi kontrollok és a szakmai kontroll mechanizmusok megszűnnek, a társadalom immun rendszer nélkül marad, teljesen kiszolgáltatva a demagóg politikusok és a kilátástalanságában utcai tiltakozásokba menekülő mozgalmak összjátékának.
Ezek után azügyben kezdenek el versengeni, hogy ki tudja hitelesen meggyőzni a népet arról, hogy a bliccelést, a notórius TB elkerülést, és egyéb „népi huncutságokat” szabálykövető magatartásformák váltsák fel a jövő héttől kezdve.
Magam is úgy gondolom, hogy a kiszámíthatóság, a szabályok betartása, a közös játékszabályokról való alku a demokrácia alapja. A tömeges szabályszegés hazai folklórja azonban nem az egyén megfontolt cselekvése, egyéni politikai tiltakozási akciója, hanem a vezetőink rendszerválás utáni teljesítménye.
Ebben az országban másfél millió ember tartja el 6-7 millió polgártársát! Nálunk nem a társadalom egyharmada lébecol a munkaerőpiacon kívül, hanem a fele! A nyugati 2/3-os társadalmak középosztálya 100 éve elkezdett olyan emancipációs hadjáratokat, amely során kialakultak a szociális biztonság hétköznapi intézményei, ott 450.000 Ft a minimálbér, és valóban az egyén döntése, hogy miként állítja össze a saját „biztonság portfolióját”.
Ahol a bér tartalmaz jelentős diszkrecionális jövedelem hányadot, ott nem kérdés, hogy megvesszük-e a buszbérletet vagy a buszjegyet, fizetünk-e TB-t, befektetünk-e a tudásunk építésébe, félreteszünk-e a nyugdíjpénztárunkba vagy kötünk-e babakötvényt.
Az ipari jóléti társadalmak gondoskodó intézményrendszere elkezdett lebomlani a centrum országokban 20 évvel ezelőtt, elkezdték az egyénre hárítani ezeket a felelősségeket, ami abban a közegben is egy fájdalmas éltben maradási küzdelem. Az oktatás és a szociális intézményrendszer elkezdte átállítani az emberek hozzáállását erre a logikára. Az állam gyengül, a jövő iránti felelősség egyre fokozódó mértékben az egyén vállán nyugszik. A kultúra ott jól megalapozza és a humánszolgáltató intézmények erősen támogatják, gyakorlati eredményekké, konkrét célokká formálják az öngondoskodás, az önszerveződés, önművelés egyéni stratégiáit. A Liszaboni stratégia arról beszél, hogy a tudástársadalom és az információs társadalom erősítése révén minden EU-s kormány megvalósítja a teljes foglalkoztatottságot.
Ha nálunk sikeres modernizációs 5-6 évet és azután „boldogan amíg meg nem…” jövőképet vizionálunk, látjuk-e hogy mitől dolgoznánk le ezt a kulturális hátrányt? Mitől tanulná meg a hazai humánszolgáltató intézményrendszer a „képessé tevés” mesterségét? Annak ellenére, hogy 30 éve ezzel bombázzák a hazai pedagógus társadalmat, ma már ott tartunk, hogy az általános iskolából kikerülő gyerekek 20-25%-a startból funkcionális analfabéta, nálunk a 35 év alattiak több mint harmada nem kezeli a számítógépet, míg más kelet-európai országokban ez az arány 9 vagy akár 3 %. Nem csak a pedagógusok sara, ez a helyzet. Az a helyzet, hogy a maguk középosztályi eszközeivel tehetetlenek a tömeges és több generációs szegénységgel szemben. A szegénységi kultúra 20 évnyi kilátástalanság után megtelepszik a mindennapi élet számos pontján, a bliccelés a TB fizetés a legtöbb lakos számára nem erkölcsi kérdés, hanem egzisztenciális kihívás. Amikor a politikus „bliccel”, és milliárdos hasznot zsebel be közpénzből, az erkölcsi kategória és nem egzisztenciális kihívás. Ezt nem kellene összetéveszteni!
Nagyon ide illő az az elhíresült képzavar, mely szerint egyes politikusok dakota „döglött lovakon” vezénylik a hazai modernizációt. A hazai politikai elit, függetlenül attól, hogy melyik oldal van hatalmon, sokat beszél a modernizációról, a felzárkózásról, de összességében a leszakadásunkat tudta csak előmozdítani. Annak ellenére, hogy a legtöbb működő tőke bennünket vett célba a térség országai közül, nálunk a legrosszabb a foglalkoztatási struktúra, vészjóslóan romlik az életszínvonal!
Nagyon „aranyos” a politikai elit, hogy az emberekben végbemenő politikai szocializációs változásokról beszél, de ahhoz, hogy ne az ellenkező irányba haladjunk, tetszettek volna nem kiiktatni a civil társadalom új típusú társadalmi mozgalmait, akik a hagyományos mozgalmak struktúra átalakító célkitűzéseihez képest ilyen jellegű tudatformálással foglalkoztak! Tetszettek volna nem polgárháborús tereppé tenni a médiát, vagy más független intézményeket. Tetszenének a fejlesztésekhez közel engedni az egyszerű embereket, rájuk bízni, hogy kitalálják, hogy miként lábalhatnak ki a slamasztikából.
Félő, hogy azért költjük a fejlesztési forrásaink 90%-át aszfaltra és betonra, mert ez a korrupció hagyományos terepe.
Az EU támogatások körüli szakmai vitákban emlegettük, hogy a humán befektetésekre nagyobb hangsúlyt kellene helyezni. Gyakran elhangzott, hogy az ír gazdasági felemelkedést éppen az előzte meg, hogy a támogatások 70%-át erre fordították. Nálunk a 70% a fizikai infrastruktúra fejlesztésére és felújítására elérhető és a maradék 30% nagy részét is átértelmezzük ebbe a tartományba. Szűkebb hazámból két példa, az Észak Alföldi Regionális Operatív Program Humán Infrastuktúra Programjában csak épületekre lehet pályázni. A Mátészalkai Kistérség Fejlesztési Tanácsa, mit csinál a vidékfejlesztési forrásaiból? Fölépít egy iroda épületet! Nincs más ötlete a depressziós térségi jellegéről elhíresült térség polgármestereinek! Látszik az EU-s források elosztási logikájából látszik a 48 pontban felsorolt célkitűzésekből, látszik a kormányzati és a helyi politikusok szakmai teljesítményeiből, hogy nem áll szándékukban ösztönző, képessé tevő, integráló eszközökkel erősíteni a foglalkoztatási helyzetet. Látszik az ellenzék mély hallgatásából, hogy semmi különbség nem lesz, ha átveszik a hatalmat, ugyan ezen a vakvágányon haladunk tovább!
Márpedig másfél millió ember nem tud eltartani 7 milliót! Ha az életszínvonal egyre csúszik lefelé, az növeli a bliccelők tömegét, sőt ha kemény tél lesz, akkor sokan a fűtésüket sem fogják tudni kifizetni, még a munkaerőpiac szereplői közül sem!
Hiába tesz a politikus elit gesztusokat a televízión keresztül a rendpártságról, a foglalkoztatás növeléséről, a korrupció ellenességről, a fenntartható fejlődésről, „lári-fári…”
Gyurcsány Ferenc tapolcai beszédében a felnőtt Magyarországhoz címzett nagy társadalmi vitái, a nyugdíjrendszerről, az igazságos közteherviselésről, és a hazai iskola és pedagógia megújításáról ugyan akkora kamunak tűnnek, amint amikor Orbán Viktor beszél arról, hogy a bolsevista szervezeti mechanizmusairól elhíresült pártja eztán a részvételi demokrácia őszinte híve lesz és az embereket kérdezi meg arról, hogy mi is a közérdek.
Kommentek