Hungarian Participation Democracy's Ghost.

Általában a sztrájk miatt frusztrált városlakók ki szokták fejteni ellenvéleményüket, ez most sem volt másképp. Azok, akik végképp egoistaindividualistanőies világképben gondolkodnak, úgy tekintenek a kérdésre, hogy ez a sofőrök önös akciója a saját fizetésükért, ami maximum annyiban érint engem, hogy egy ideig nem látom át a közlekedést.

 

Érdekes participációs szempontból megvizsgálni az egész történetet. A konfliktus szereplőinek a részvételét és a kommunikációját végig elemezni nem hiábavaló fáradozás.

 

Egészen széles skáláját bejártuk a hvg címlapjára kitett cikkek mentén az ottani közönséggel a történetnek. Annak ellenére, hogy a BKV sztrájk körülött álló szereplők nem kapcsolódtak a témához, kommunikációjuk 0 az ügy körül, a közönséggel azért lehetett beszélni a kapcsolódó intézményességek szerepéről.

 

Néha kommenteltem a Népszabi cikkeihez is, de akkora különbség van a két olvasótábor között, meg mellesleg a nol szétaprózta a történetet, sehol sem alakult ki discurzus, és az sem mellékes, hogy rendszeresen törlik a kommentjeimet. Az ottani stílus inkább a "könyveljük le, hogy megérintettük a témát" - elvet követi, míg a hvg szokáshoz híven elmélyült és alapos tényfeltáró munkát végzett.

 

Menet közben az volt a benyomásom, hogy az egész sajtó agyon hallgatja a témát abban a tekintetben, hogy sehol sem látok sajtómunkások által behozott szempontokat. Effektíve nem írtak cikkeket a témáról, csak az MTI híreket tettek közzé. Mintha befagyott volna a discurzus, a sajtó félne a kontroll szerepét gyakorolni. "Nem él oly walesi bárd" - aki kicsit is elmélázna azon, hogy mi történik. Nem lehetett látni a pártokrácia reakcióját sem, sőt a szakszervezetek sem mélyedtek bele abba, hogy mi történik, vagy mit szeretnének látni.

Később amikor alaposabban átnéztem a sajtót ezügyben, egy kicsit megnyugodtam. A 6 nap alatt azért tovább is sikerült lépni egy-két cikk erejéig a távolságtartó - leíró viszonynál. Abba nem látok bele, hogy csupa kívülálló beszélt vagy az én modellem nem 100%-os ezesetben.

 

Gondoltam arra is, hogy a pártokrácia lehetséges szerepéről írok egy külön cikket. A folyamatos letartóztatások kapcsán az az érzésem támadt, hogy az MSZP egy "Dugovics Titusz" kampányt folytat. A "minél rosszabb, annál jobb" azért jó az MSZP-nek, mert 12 éve a FIDESSZ-el közösen főzik ezt a kását, és most szeretné az MSZP, hogy ha nem csak ő inná meg a levét. Minél több korrupciós ügyre derül fény, annál jobban felfordul a gyomra a választóknak. A FIDESZ biztosan fél már a kormányrúdtól és attól, hogy mi minden van még mindíg a szőnyeg alá söpörve. Furi lenne, ha a FIDESZ takargatni kezdené ezeket az ügyeket. Ezek a szemetek a szőnyeg alá seperve is kivehető struktúrák.

 

Arra is gondoltam, hogy ez a kérdés esetleg szondázza a közélet szereplőinek reakcióképességét.

 

Ha nem mozdul szervezett erő, senki nem kezd el ezeken a hullámokon huncut kérdéseket feltenni, akkor nincsen másik karaván, aki át akarná szelni a hazai közélet sivatagát.

 

Ha a pártokrácia ilyen szondának tartja a BKV sztrájkot, akkor számára ez egy megnyugtató konfliktus, mert megmutatta, hogy senki sem fog már májusig előugrani a bokorból. Nincsenek gerillák a bokrokban vagy ha vannak, akkor nincsenek felkészülve arra, hogy a számukra kedvező harctéri helyzetekben megmozduljanak. Ez a társadalmi konfliktus konkrétan az LMP vagy a Jobbik reakcióképtelenségét megmutatta. A Jobbik antikorrupciós alapra építette a politikailag értelmezhető felépítményét, ami könnyen összedőlhet az embrek szemében, ha csak elméletben küzdenek a korrupció ellen, de amikor az ott fut az orruk előtt, akkor nem tudnak lőni. Márpedig itt állami újraelosztási kérdésekről van szó és ezeknek a gyakorlati folyamatoknak azon szervezeti viselkedés aspektusáról, hogy lehet-e ezeket az időnként kirekesztő történeteket társadalmi kontrollal is működtetni.

 

Az LMP, aki védőszárnya alá venné (mármint retorikai szinten) a részvétel ügyet, mit produkált ezesetben? Ebben az esetben az LMP-nek mintha nem sikerült volna bekapcsolódnia még a discurzusba sem. Ha ő lenne a részvétel letéteményese, akkor elindíthatta volna azt a cunamit, ami a társadalmi részvétel erejével véget vet a civilgyilkos zsákmányszerző pártokrácia korának.

 

Nagyon látszik a részvételi krízis tünetegyüttese ezen a BKV konfliktuson. Leszűkült a téma a kollektív szerződés kérdésre és nem merültek fel más kérdések.

 

Senki nem feszegette azt a témát, hogy a kormány több szerepében ott van a törétnet mögött. Egyrészt maga indította el ezt a konfliktus azzal, hogy a kisemberek fizetését szemelte ki költségvetési tartalékforrásként.

 

A hazai adórendszerben van egy modernizációs kuktafedő. Senki nem mehet abba a bérsávba, ami a jóléti társadalmakra jellemző, csak ha az ottani bérkeret 70-80%-át leadja az államnak. Ez zsákmányszerző mentalitásra, azaz bűnözésre ösztönöz. Nehéz lenyelni ezt a 80%-os adóteher békát, inkább kitalál valami féllegálisat az ember. Ez persze nem egyszerűen motiváció kérdése. Nem minden piacon lehet korlátlanul növelni az árbevétleket, ezért sok helyen nem tehet mást a delikvens, mint hogy azon spórol, hogy adóelkerülő magatartást folytat. Érdekes, hogy péládul az EVA ez alól legális kibúvót jelent. Ott megvan ez a 30%-os átalányadó és kész. Cserébe viszont nem jelenik meg az egyén adóbevallásában ez az egész. Hogy miért nem? Na ez rejtély.

 

Jelen esetben a lepkeszárnycsapács, ami a BKV sofőröket a szabálybetartó sztrájkra ösztönözte az a kormányzati lépés, hogy megszüntetett néhány szociális juttatási  lehetőséget, amit a munkaadók csak elképesztő többletforrások mozgósításával tudnak csak kompenzálni. Egy köhécselő beteg BKV-t nem lehet csak úgy 5 milliárdos tartalékok elővarázsolására rábírni.

Az csak egy másik kormányzati szerep, hogy a főváros tömegközlekedése az mellesleg közügy. Az önkormányzat persze nem rendelkezik forrásokkal ahhoz, hogy fenntartói felelősségeket viseljen, így a kormány helyettesíti őt olyankor, amikor tulajdonosi minőségben valakinek beszélni kell a cég dolgozóival.

 

Olyankor sok pénz van, amikor zsákmányszerző mechanizmusokat kell építgetni, de amikor a munkások béréről van szó, akkor még annyit se ér a dolog, hogy egyáltalán személyesen szóba álljunk velük... A civilgyilkos zsákmányszerző pártokráciával ez a nép, már csak a bíróságon fog találkozni legközelebb. Más kommunikációs csatorna kiépíthetetlen. Nem lehet olyan helyzetet előidézni, hogy EMBEREK által képzett mandátummal rendelkező személy, meg a civilgyilkos zsákmányszerző pártokrácia tagja személyesen találkozzon egymással és egymásnak kérdéseket tehessenek fel.  Ez már túl kockázatos a pártokráciának.

 

Csakhogy ezzel a pártokrácia kivillantja az akhillesz sarkát. Ha a legközelebbi hasonló helyzetben a civilek kiállnak a nyilvános interpelláció intézménye mellett. Ha kiállnak a problémafelvetéshez való természetjog mellett, akkor lesz nagy bajban a civilgyilkos zsákmányszerző pártokrácia. Mutyiország falai könnyen leomolhatnak, ha egy két polgár huncut kérdéseket tesz fel a nyilvánosság előtt.

 

Amikor a dráma nyitányában azzal kezdődik az első felvonás, hogy a Dzsingisz Kán Bizottság 100 fős karóba húzó különítménye kicsinál 6 embert úgy hogy közben a szakszervezetek meg sem nyikkannak, egyből felvázolunk minden lényeges kultúrális hátteret. A struktúrák gyilkolásszák az életvilágot. Fizikailag. Természetes számukra, hogy a problémák kimondását szakncionálják és a képviselői - probléma felvetői szerepet vállalókat tartják célkeresztbe vehető áldozatoknak.

 

Meg is húzzák a ravaszt.

 

Aztán csend.

 

Egészen a sztrájk utáni hvg cikkig nem tudtunk semmit a lassítósztrájkban kirugott 6 ember sorsáról. 

 

Egyet közülük menet közben visszavettek, mert kiderült, hogy ő egy atombomba, ráadásul belül, azaz általa beleláthatott a külvilág a BKV belsejébe. De a sajtó szerint, azért vették vissza, mert belül is jó intézményességtagadó figura vállhat belőle, mert mint rendes magyar ember, ő a szakszervezeteket is szapulja rendesen, mint a zsákmányszerző játszma részeit. Egészen a fővárosi önkormányzati bizottságok belharcai szintig rajzolta le az egyik karóba húzott sofőr a BKV körüli játszmákat. Könyvelte, hogy ki kivel beszél, ki kinek  lehet a hadosztálya ki ellen.

 

Búvópatak szerűen tűnnek el a szemünk elől az egyes szálak és buknak a felszinre váratlanul.

 

Érdemes megnézni a kívülállók reakcióit. A vasutasok szolidaritási sztrájkja egy nemes gesztus az én szememben. A sok frusztrált kommentelő, illetve a szolidaritásukat kifejezők hiánya azt mutatja, hogy a civil világ nem igen mozdul ilyenkor.

 

Még mindíg nem hiszünk abban, hogy civil vezetőként el kellene kezdenünk minősíteni a demokráciánkat. Nem hiszünk abban, hogy tanulnunk kellene. Beszélnünk kellene.

 

Talán abban nem hiszünk, hogy van olyan üzenetünk, amit fontos lenne Ő hozzá eljuttatni. Az egyszerű emberhez, a bizonytankodóhoz, a felületes személőlhöz.

 

Márpedig van.

 

A hvg cikkek körül kialakult beszélgető kerekasztalnál behoztam azt a szempontot, hogy itt akár tekinthetnénk úgy is erre a konfliktusra, mint a jóléti társadalom ellenes zsákmányszerző politikai korszak végére. Ehhez persze meg kellene értenünk, hogy mi ez a modell. Meg kellene értenünk azt is, hogy mi a bajunk.

 

Egészen odáig is elmentem, hogy tettem egy megértő gesztust a civilgyilkos zsákmányszerző pártokráciának. Leírtam, hogy nem könnyű megvalósítani a nyugati bérszinvonalat abban a világgazdasági trendben, ami hátat fordított a tőkeigényes fejlesztéspolitikáknak. Még a fenntartható fejlődés világdiskurzushoz is hozzá kötöttem a témát, amikor az ismét tőkeigényes egynesúly kereső jövőkép veszélyeiről megemlítettem, hogy azért nagy kockázat, hogy nem fullad-e bele a feneketlen korrupcióba a fokozott állami újraelosztás, mint ahogy ez kelet európában történt.

 

Ezzel már ott is vagyunk a Kultúrkörös szervezetek hagyományos missziójának társadalmi hasznossága témánál: "Kell-e a tanuló szervezeti kutúrára épülő bázisdemokratikus mozgalmiság a demokráciánkba? Kellenek-e a társadalmi tervezés technikák?"