Vannak olyan körzetek, ahol a gazda és a falugazdász egy napi buszozásra van egymástól. Előfordult, hogy a falugazdász bekérezkedik egy teleházba, megspórolva ezzel a gazdának ezt a tortúrát.
Az elmúlt 5 évben a teleházak (mint a vidéken fellehető sokszor messze földön egyetlen civil humánszolgáltatók) azt gondolták, hogy az EU csatlakozás után egyre több szerepük lesz a vidékfejlesztésben, a helyi társadalmi tervezésben, a munkahelyteremtési kezdeményezések elindításában. Olyan területeken, ahol sokszor az egyetlen foglalkoztató a helyi önkormányzat.
Ehhez képest kialakult az a teleház finanszírozási kultúra, hogy fél évig munkanélküli segélyt vesznek fel a dolgozók, 4 hónapig közhasznú foglalkoztatási bérkeretből működnek, és két hónapig a családi kassza terhére az archaikus önellátó hagyományokra támaszkodva oldják meg, hogy ne halljanak éhen.
Az egyik faluban elkezdődött az a folyamat, hogy teleházat használó emberek természetbeni adományokkal támogatják ezt a „ne halljunk éhen” című projektet, vagy 100 Ft helyett 500 Ft-ot fizetnek a géphasználatért.
Már az egészségügyi intézkedések korszakában is írtunk arról, hogy ez a fránya hálapénz úgy alakult ki, hogy az 1800-as évek végén, amikor a vidéki lakosság egy része még nem integrálódott úgy a modernizált gazdaságba, hogy pénzjövedelemmel rendelkezett volna, ezért halat, tojást, csirkét, sonkát, kolbászt vittek fizetségül a tanítónak, a papnak, az orvosnak.
Valószínűleg Lendvai Ildikóék elolvashatták a Liszaboni stratégiát, amelyben az áll, hogy a kormánynak meg kell teremtenie a teljes foglalkoztatottságot az információs társadalom és a tudástársadalom felerősítésével. Gondolhattak egy merészet, elő vették a társadalompolitikai woodo bábujukat, és megvajákolták Jancsi bácsi tudatállapotját, hogy „vegye már elő az ükapjától örökölt néphagyományokat, és alkalmazza a teleházakra a cserekereskedelemre és önellátásra alapuló feudális, és az az előtti kultúra kliséit.
„ Onokám! Húzzál má ki vagy három csomó rípát! Megyek a teleházba!”
Két szempontból érdekes Gyurcsányék woodo kezdeményezése. Az egyik az, hogy az EU csatlakozásra felkészítés (ami ebben a világban még mindig nem kezdődött el - igaz hogy a humánszolgáltató szektorban sehol sem ...), azt kérdezi az ottani intézményesült humánszolgáltató szervezetektől, hogy amennyiben szerepet szánnak maguknak a vidékfejlesztésben, a lelki jobbágyságból való kilábalásban, a helyi közösségfejlesztésben, a munkahelyteremtésben:
- Lesz-e mondjuk 27 milliós forgótőke állományuk ahhoz, hogy egy-egy EU projekt ne tapossa agyon az így is fehér hollónak számító vidéki civil szervezetüket?
- Lesz-e egy 3-4 fős stábjuk, amelyek az egymást kiegészítő szolgáltatás profilokat bevezetik, kipróbálják, elindítják?
- Magyarul az a kérdés, hogy a „rípára” rászoktatott egyszemélyes civil humánszolgáltatók, miként fogják átlépni az olyan belépési küszöböket, amelyeket például a múlthéten megjelent Észak Alföldi Regionális Humán Erőforrás Operatív Program Civil Szervezetek kapacitás építését finanszírozni hivatott programja, amelyre bárki pályázhat, akinek minimum 27 millió Ft likvidforrása van. Mentségére legyen mondva az Észak Alföldi Fejlesztési Ügynökség tudásintenzív fejű helytartóinak, hogy másfél éves dunsztolás után egyetlenként a 7 regionális programból egyáltalán kegyeskedtek civil kapacitásépítési programot bevenni a célok közé. Azt, hogy Gordon Bá milyen belépési küszöböt biggyesztett hozzá, azt ne firtassuk!
A másik érdekes aspektusa ennek a woodo kezdeményezésnek, hogy a kölcsönös segítségnyújtás világát, (a reciprocititást), minden eszközzel igyekszik betiltani, megszüntetni, felszámolni az EU és a kormány.
- Amikor Jancsi Bá odakiált az onokájának, akkor bizony vigyáznia kell, hogy nehogy a 14 állami hálózat közül valaki, akit arra tartunk fenn, hogy figyelje, mit - hogy mondott, ugyan kérdezze már meg tőle, hogy aznapra vettek-e a kék könyvükbe TB bélyeget!
- És az APEH-nek leadtak-e vagy 3 rípát?
- És hamár, akkor HACCP minősítés szerint trágyázták-e rípaágyást?
- És olyan mosóhelyiségben pucolták-e, aminek külön bejárata van-e arra az eshetőségre, ha esetleg itt kecskesajt fűszert is tárolnának …?
- És a teleházas kollegina beírta-e az adóbevallásába, hogy mit adtak neki?
- És szólt- e a Munkaügyi Központba, hogy ő most már nem olyan munkanélküli, aki a családi kasszája terhére várja, hogy szebb idők jöjjenek, hanem van már rípa!
- Persze mindez a vidéki lakosság egy részénél csak fantazmaglória, hiszen az EU a költségvetésének 80%-át költötte egy időben arra, hogy az élelmiszer árak, akár a termelési költségek alá kerüljenek. Ennek következtében kb. 10 évig az volt a fizikai tapasztalata a konyhakertet gondozóknak, hogy a vetőmag, a szántás és a krumpli permetszere sokkal több költség, mint a boltban megvehető ugyanennyi élelem. Így a lakosság egy része nem ültet ilyesmit. A letelepedett előtti kultúrában élők meg nem is nagyon ültetgettek soha. Ma már azért a legtöbb kertben újra vannak répaágyások, hiszen kinek van már pénze buszjegyre.
Térjünk vissza az alapkérdésünkhöz: Pontosan miért érdeke ennek a tetveskurva politikai „elitnek”, hogy kb. 10 falunként létező teleházak végképp kivérezzenek és eltűnjenek a föld színéről?
Miért írnak ki olyan pályázatot, amely arra ösztönzi az önkormányzatokat, hogy helyben tekerjék ki a nyakát az utolsó civil kontroll alatt lévő humánszolgáltató intézményeknek is?
Pontosan hányszorosába szokott kerülni egy állami vagy önkormányzati kontroll alatt működő durván más minőségű humánszolgáltatás?
Mennyibe kerül az, ha megsemmisítik a szegényeket az információs társadalom világába bevezető intézményhálózat utolsó fennmaradt intézményeit?
Hosszú távon mennyibe kerül ezek felszámolása egy olyan országban, ahol még a 35 év alatti fiatalok számítógép analfabetizmusa is 36%, szemben a lengyel 9 vagy az észt 3%-os arányokkal! Mennyibe kerül majd az, ha ezek a fiatalok 40-es, meg az 50-es éveikben is esélytelen selejtként várnak majd a segélyekre?
Kommentek